Nem tudom hol kezdjem.. kavarognak az agyamban a gondolatok az érzelmek..és a rengeteg inger behatása ami az elmúlt időben ért.
Kezdem egy kis bevezetéssel: Otthon, édes otthon.. Az isten véled édes Piroskám bulin 5éves szintre csökkent az agykapacitásom..kb félliter Hubitól a szoba közepén lavórba meditáltam..
Ha Hugi jött volna kontrolláltam volna magam,mert tudtam volna,h vigyáznom kell rá. De nem jött kórházban volt.
Éltem a kis mókuskerék életem..mire a szervezetem azt mondta: állj! és totál beteg lettem.
Lett volna egy találkozom Hugival, de lemondtam,h ne fertőzzem meg a Tuberkulózis Tüdőembólia mixemmel.
Teltek a hetek..kezdtem megszokni az életem..pörögtem ugyan abban a ritmusban..amiben azelőtt.
Vártam a szülinapom,h lássam a barátaim. Jöjjön Hugi.. Reggel az apukája hívott,h kórházban van.
Utána szépen sorban mindenki lemondta.
3man maradtunk a lányokkal. Elmentünk partyzni, jól éreztem magam, végre boldog voltam..mint már rég nem. Tánciztam, ittam, cigiztem és vadásztam..
A szombat is jól indult, a gépem is meg lett csinálva.. másnaposságomban szeretve vihogtunk mint a fakutya..
Igazán boldognak éreztem magam hosszú idő óta először. Elég görcsös voltam az utóbbi időben.
Túl sokat aggódtam és féltem..mikor az ember nem a mában él hanem a holnaptól retteg..
És jött a hívás. Hugi a drága aranyos Hugi.. Akire soha egy rossz szót nem tudtam mondani, csak szeretni, elaludt, nincs többé. Nem húzhatom többé vissza a fejét az orránál fogva, ha hátra biccent. Nem simogathatom meg. Nem álmodozhatom róla,h együtt neveljük öreg korunkban a macskáinkat. És nem kér elnézést, h felkeltett éjszaka,h fordítsam meg. Holott ez a legtermészetesebb dolog számomra,h vele lehetek.
Majdnem minden Karácsony, Húsvét, sok Szilveszter.. a születés névnapok mind vele teltek..az sms-ek a telefonomban. Nem tudom el hinni... Nem engedi az agyam..
24éves volt.. végre elérte azt amiről álmodott.. Tanított, szórakozott és lediplomázott(3-jára).
Nem értem, miért pont őt..mikor itt vagyok én aki sokkal haszna vehetetlenebb. Ahogy élem az életem, az önpusztítás.
Bele tudnám üvölteni a világba,h ez igazságtalanság, ő sokkal jobban szeretet élni. Ő volt az erő bennem. De csak sírni tudok. Tehetetlen vagyok.
Mint egy videót pörgetem az agyamba, azt amikor a Mórickába beküldtek cigiért,mert én voltam a legmagasabb..(én 13, ő 14) Mikor a padon bandáztunk a játszótéren.. Mikor elköltöztek.
Amikor Ózdról jártam már fel minden szünetben amikor csak tehettem.
Ahogy Lapátkezüről mesélt esténként, Lopez Daniról.. és boldog voltam,h szerelmes.. és annyiszor éreztem azt bárcsak viszonoznák, bárcsak lenne egyetlen egy fickó aki túl lát a korlátokon és azért szereti amiért én. Azért a ragyogásért a lelkében, azért az észért, kitartásért, akaratért. Neki is voltak gyenge pillanatai, nekem is a tinédzser kor egy nehéz feladat. Mind a ketten elgondolkoztunk az öngyilkosságon.. én meg is próbáltam. Hülyék voltunk, még csak elméleti síkon is. De ott voltunk mindig egymásnak. És most?
Ürességet érzek, a hiányát. Mariann nénire gondolok. Arra,h ha nekem ennyire fáj, akkor ő mit érezhet? Bele gondolni sem tudok.. "Ugye Hugikám?" Hallom a fejemben a hangját. És itt érzem Hugit magam mellett..minta belém lenne égetve minden perc, minden mozdulat, ahogy ír, amikor befejezi az evést vagy az ivást és eltolja maga elől a poharat.
És a gondolat,h nincs többé, nem érinthetem meg, nem kell meglökni, megigazítania a párnáját..
És eddig halottak napján, névnapját ünnepeltük.. Most meg??
Ömlik a könny az arcomról és nem tehetek semmit.
Tehetetlen vagyok.
Kinyomtattam a blogját olvastam az írásait, vele akartam lenni, bele burkolózni, betakarózni vele. Nem akarom elengedni.
És ez a baj velem. Senkit nem akarok elengedni, a sok ismerős, barát, kapcsolat az életemben, ezt takarja.
A szombatot álomba sírtam. Vasárnap sok kellett,h kikeljek az ágyból. Össze szedtem magam, jót tett a séta, a társaság. Sokat köszönhetek a barátaimnak. Hallottam sok mindent: jobb így neki, az elmúlást el kell fogadni... de dacolok minddel.. nem ismerték, felületesek. Kezdem unni.
És magamat is. És ezt a világot. Elsiklunk dolgok felett, már én is. Saját magunkkal kell tisztában lennünk utána más életét becsmérelni.
Egy életre való hibát elkövettem már, biztos fogok is még. De meg kéne tanulnunk elfogadni.
Elfogadni mindenkit olyannak amilyen. Vagy, ha nem megy békén hagyni, nem bántani.
Ezt tanulom most én is. Valószínűleg ezért vagyok most két meleg fickóval együtt.
És vissza vetítek az életemre..én a makacs dög akinek ne mondja meg senki mikor igyak, cigizzek vagy ugráljak ha én akarok. Mert ha nem dohányzó van a környezetemben igyekeztem mindig megtisztelni azzal,h nem dohányzom,vagy mérséklem az utóbbi láncdohányosságom.
De közben a magam körmére is ránézek,h mi változott bennem?
A kapcsolataim vége, mindig az akaratosságom miatt bukott be? Miért vagyok mással elégedetlen..azt hiszem inkább magammal. Csak mindig sikerült kivetítenem.
És most itt vagyok.. megint távol és gondolkozom. Ezek szerint vagy még nagyon sok tanulni valóm van, vagy megint beleszartam a fejlődési folyamatomba amit elértem Cipruson.. inkább az utolsó.
És még Londonhoz igazán el sem értem.. de az már vidámabb. Holnap könnyedebben tudok róla írni.. Most üresnek érzem magam..pont jó az alváshoz.
A megemlékezés annyit tudok, hogy náluk lesz a kertben, Hugi stílusához méltó módon. Mindenkit arra kérnek, hogy ne legyen feketében, hanem zöldben és narancssárgában, mennyünk. A kedvenc zenéit hallgatjuk, és aki szeretne mesélhet róla. A hamvait a szülei, majd amikor lesz rá lehetőségük kiviszik Egyiptomba és szétszórják a piramisoknál.Megnyugtat ez a gondolat. És az jut eszembe mennyire szerették a szülei, mindent megakartak adni neki.