Ültem a metrón és jelbeszéddel társalgó fiatal párt láttam. Olvastam már a mozdulat sorról, gyermeknevelésnél is használják. Van is süket néma ismerősöm. És érdekelne. Ezen gondolkoztam mekkora erőfeszítésembe kerülne, megtanulni.
Valami módon mindig is érzékeny voltam a sérült emberekre. Családban is megfordul, sokféle módon. Valahol rettegek,h akár a leendő gyermekeim is betegek lehetnek.
Szóval, ez lesz az új hobbim. Munkámnak is eltudnám képzelni,h beteg gyerekekkel foglalkozzak.
Igaz mostanában, messze állnak tőlem a gyerekek.
Én sem vagyok egészséges. Azért küzdök,h hagy roncsoljam tovább magam, testileg lelkileg.
Képes vagyok rá :D Pár évvel ezelőtt gondolkodás nélkül választottam volna a cigit.
Hugival álmodtam ma, aztán azt kívántam bárcsak beszélgethetnék négyszemközt Mariann nénivel. Talán ő megértené azt az ürességet ami bennem van.
Bár csak egy kancsó lehetnék, ami ha kiürül egyszerűen feltöltik. De most még ellenkezek is.
Éreztem a hárítást magamban, miközben Petra mondta a magáét két olyan emberről akiket csak felületesen ismert. De nem szóltam semmit. Én tudom leginkább mit érzek.
Dac van bennem. Nem engedem, hárítok,h ha lehetne oda vetném a testem az idő fogaskerekei közé,h ne mozdulhassanak tovább. Talán még vissza is forgatnám.. Dacolok az elemekkel.
De semmit nem bánok. Akár lehetnék boldog is,h ha hagynám. Minden lehetőségem meg van rá!
Már csak magamat ismételem. Mint Bálintnál ülve. Csak azt tudom,h nem tudom és,h nem érdekel. És ezt változtatva 3órán keresztül szinonimákba öntve.
Nem hiszek Istenben, magamban hittem mindig is. Már a sorsban sem hiszek, sem a horoszkópban. És már magamban sem.
Megvagyok rekedve, ahogy a hangom is elmegy időről időre. Nem hagyom átfolyni magamon a dolgokat. Nincs légmozgás. Nincs élet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése