Ismerve, ismeretlenül

Még mindig ugyan azok a gondolatok gyötörnek.
És egyre közelebb van. Nem akarom elválasztani a szüleitől, így vagy vele megyek haza, de nem alszok náluk vagy nélkülem kell haza mennie. De én nem vagyok képes egy félóránál tovább tartó jópofizáshoz. Nem akarok tőlük függni, az életemet a kezükbe adni, vendégeskedni náluk, h cserébe hallgathassam amit csak rám akarnak zúdítani,mert tudják,h viselkednem kell és így nyugodtan bántalmazhatnak. Mert sokszor az érzelmi bántalmazás rosszabb mint a testi. És én ezeket már nagyon jól tudom, így előre védekező állásba teszem magam és kikerülve őket kellemesebb közegre hajtok. Évek óta mindig meglep,h családomtól függetlenül, normálisabb, figyelmesebb szeretetre méltóbb emberekkel találkozom.
De azt hiszem az elmúlt kör volt nálam az utolsó csepp a pohárba. Többet nem bírok elviselni.
Meguntam,h egyedül kell a problémákat megoldanom, belefáradtam.

Szégyen és szeretet

"Ha én valakit szeretek, akkor biztos, hogy nem fogom őt megszégyeníteni. Mert a szeretet egyik alapvetése az, hogy tudnálak bántani, de nem foglak. Ez a minimum ahhoz, hogy én azt mondhassam, hogy szeretlek. Mert ha azt mondanám, hogy nem tudnálak bántani, az hazugság. Vagy akkor én egy hatalom nélküli senki vagyok. Tehát hogyha azért nem bántlak, mert nem tudlak bántani, az nem jelenti azt, hogy szeretlek. De ha tudnálak bántani, és elhatároztam, hogy nem foglak soha, akkor szeretlek. Ha én azt ismételgetem, hogy én szeretlek, szeretlek, szeretlek, és közben bántlak, akkor mégsem szeretlek. És hogyha megszégyenítelek, akkor sem. Akkor bántlak. A bántás szerintem nem lehet szeretet."

Remény és ami mögötte van

Szorongásom után, most megnyugodtam. Nem tudom még hogy kezeljek helyzeteket.
Látom újra a jövőt, igaz itt ott foltokban hiányos, az álomkép, de barátságosabb, mint az elmúlt napok során.
Hiányzik, nem voltam még sosem ilyen távol tőle, és mégis ilyen közel. Ha tehetném bele bújnék :)
Ezek után minimum egy hétig a falhoz fogom passzírozni vagy az ágyról letolni, annyira nyomulni fogok :)
Mert igen, én nyomulok, főleg alvás közben. Közelebb és közelebb :)
Érdekes,h az anyja úgy gondolta, hogy terhes vagyok és nem szólnánk neki?
Vagy ha az lennék, ő így viselkedne? Nem túl felelősség teljes hozzá állás.
Nem jönne most jókor, egy baba. De még mindig tartom magam, ahhoz,h egy gyerek ajándék. És visszautasítani meg bűn. Világ életembe úgy éltem,h olyan ember mellett legyek hogy ezt az ajándékot ne kelljen megbánnom. Bár az elmúlt hosszú évek tapasztalata, elég erőssé tett ahhoz,h tudjam egyedül is megoldanám az életünket. Lehet,h kétségbe esnék, de lenne 9hónapom mindent megszervezni. Miután tudom,h nálunk szegényebb és civilizálatlanabb országokban is felnőnek gyerekek, boldogan és egészségesen. Nem félek. Amúgy sem tartom egészségesnek azt ami ma megy a gyereknevelés körül. Azzal a jelszóval,h mindent megadjanak a gyereknek, mert nem is mernek többet vállalni, pedig ahol egy van ott elfér még egy és akkor már egy harmadik is. Csak dolgoznak a szülők, saját gyermekükkel nem foglalkozva, minden játékot megvéve, de gyerekkel nem játszva. És ott a töménytelen, megunt szétszedett kidobálásra ítélt játék, amivel a gyerek nem játszik, mert nem tud. Nem tudja hogyan kell, hisz nem mutatta meg neki senki. Inkább kevesebb játékszer, több szeretet, kreativitás és szórakozás kéne nekik. Amit sokszor a pénzen megvásárolás nem old meg.

Lajos fétis :)

Küzdelemmé vált az életünk. Szabi a tűzvonal közepén áll, pedig soha nem akartam,h választania kelljen a családja és köztem. Mert nem lehet, tudom jól.
Nem tudom megérteni még mindig őket. És ez már az érzelmi zsarolás volt, ha ott lesz a macska ők nem jönnek. Vajon azon a félév alatt, míg Lajos megőrzés alatt lesz. Akkor jönni fognak? És ha jönnek vagy mi mennénk hozzájuk,h fognak viselkedni?
Színjáték volt eddig tőlük az ahogy viselkedtek velem? Míg nem volt számukra komoly a dolog,mert csak azt látták,h hétvégente találkozgatunk, nem szóltak. Lillának sem szólnak, mert azt gondolják nem komoly? Mert nem merte haza vinni, én meg még biztatta Lillát. Nem tudtam mi a valóság. Védi az életét. Teljesen megértem.
Vajon megértik-e a szülei valaha,h ez a szőrcsomó családtag. Úgy ahogy Szabi az lett az életemben, ahogy a párommá vált. Ahogy én családtag vagyok Mariann néniéknél, és ahogy jött velem Szabi, legalább annyi joga lett, mint Milánnak. Szeretettel látják, szeretik, még mind amellett a herce-hurca mellett is amit most elkellet viselnie és amit el kell még. Mert én érzem,h nem ez volt az utolsó bele szólásuk. És Mariann néniék is csak annyit tudtak mondani,h erről nem tehet,h ebbe bele keverték. De nem szabad hagynia magát. Érdekes,h azt hajtogatják jobban szeretem a macskát, mint őt. Vajon miért várják el,h válasszunk? Hogy neki választania kelljen és nekem? Miért nem tudnak kompromisszum képesek lenni? Miért van ez a zsarolás?
Szerintem mi ketten egymás között nagyon kompromisszum készek vagyunk. Jól működünk együtt. És azt hiszem ahhoz, h együtt éljünk ez kell is. De nekik eddig mit ártott a házi állat, illetve ők milyen kompromisszumot hoztak? Illetve nekik mi céljukat szolgálja,h bele szóltak ebbe a dologba? Nem értem. Mert amíg nem szóltak bele, nem merült fel senkiben sem a gondolat,h állat fétis-iszta lennék.
De ez van és érzem jön még kutyára villamos.
De miért utálják Lajost? És miért jó ez nekik? remélem,h attól mert bennem hatalmas törést okoztak, főleg magukkal szemben. Szabiban nem tudtak kárt tenni. Mert az lenne a legnagyobb baj szerintem, nem az,h nevelünk egy macskának látszó gyereket.

Álmom

Álmomban gyermekem született. És nem éreztem a magaménak. Nem tudtam mit kell vele csinálni, és egyedül voltam, senki nem tudott segíteni. Nagy nehezen , rájöttem,h be kéne bugyolálni lehet,h fázik, és hogy a mellemhez kéne raknom ,mert ő még csak onnan eszik.
Most utólag, vissza emlékezve a tengerimalac életbe tartását éltem meg újra. Mintha az agyam azt sugallta volna, nem tudok gondoskodni, felelősséget vállalni. Borzalmas volt, mert én annyira igyekeztem.

Hogy vagyok?

Hmm nem túl optimista. Nem tudom mitévő legyek. Most várjam meg,h kész legyen majd a lakás és kezdjek el lent munkát keresni. Vagy kezdjek el itt jobban ráfeküdni az albérlet keresésre és a munkára. De akkor egy jó ideig innen nem mozdulok.
Nem tudom mi ez a kilátástalanság. Sosem voltam ilyen.
Várom a hétvégét... pozitív közegben akarok lenni.

Amúgy valami fennkölt megnyugvás van most rajtam.

"Az ígéret szép szó, ha megtartják." Forrest Gump

"Az élet olyan, mint egy doboz bonbon: az ember nem tudhatja, mit vesz belőle."

Az hiszem én is így jártam, kívülről szép volt, csak mikor bele kóstoltam derült ki,h szar íze van.

Nem tudok már mit tenni és ez zavar a legjobban. Ha nem érdekelne,h mi lesz utánam Szabival, már rég kirobbantottam volna a poklot. Utálom az ilyen embereket. Azt hiszem a macskám is különb, soha senkinek nem ártott még, nem hogy a szeretteinek.

Az a baj,h mindenkinek a kedvére akar tenni. És ilyen nincs. És az a baj ők, már nem nézik,h valójában kinek mi a jó, csak magukkal törődnek.

Valahogy így nézhetett ki ez a megbeszélés: -nem, mi nem is akarunk hallani többet erről a macska dologról. Nem lesz házi állat, vagy vissza vonjuk a kezességünket. Meg amúgy is, allergiás vagy a macskaszőrre!

Utólag mindig röhögök ezeken az elgondolásaimon. Ahogy kijelentette azt is,h még ő tesz szívességet,h én oda költözhetek.. Most én teszek neki szívességet,h nem.

Örüljön.. kívánom neki én is a legjobbakat. Dühös vagyok, vég nélkül el nem múló düh van bennem. Mert tehetetlen vagyok, ha az én családomról lenne szó, beolvasnék, hogy köszönöm, de felnőtt vagyok nélkülük döntést hozó. És a zsarolásukat tudják,h hova dugják és meddig. Mert ez nem segítség.

De ez még mindig én vagyok. Én a kiskapuk megkeresője, a szabad ember.

Úgy döntöttem nem költözök le, ezek az indulatok jönnek ki belőlem ha a lakásra és rájuk és az elfelejthető életünkre gondolok. Nem gyógyulok. És pontosan tudtam,h ez lesz, ez a legrosszabb.

"A mamám mindig azt mondta, hogy mindig az a hülye, aki mondja."

És ez így is van. Nagyon várom már azt macskás szerződést,h kijöjjön. Igaz ez sem rajtam múlik. De ez egy cafatéria, semmi nagyvonalúság nincs benne. Egy normális szerződésben benne van meddig,kötik a céghez az embert, hogy a fizetése ennek ellenére nem változik, esetleg a munkájával kapcsolatban elvárások.

De mivel, nem terhelheti a lakást, és nincs a cég tulajdonában így nem tartom túl jogosnak,h a lakással kapcsolatban bármiféle igényt is fent tarthasson. Eddig az üdülési csekkel szemben megmondta, hogy csak hol üdülheti el?

Amúgy ez az egész család cég dolog nem tiszta nekem. Azt hiszem más szőrén tanulva elmondhatom,h családi bizniszt soha!

És ezt a családot sem. Azt hiszem annyira megégettek,h örökre félni fogok a tűztől. Nem kérek ebből többet, és nem is adok magamból. Érezték,h sebezhető vagyok rögtön ki is használták.

Hosszú évek miatt lettem ilyen arrogáns és agresszív, ez véd meg. Ez a páncél! És aki így bánik velem, az nem érdemli meg, h fáradozzak miatta. És ők is hozzá adtak a falamhoz egy sor téglát. Sajnos elkellett gondolkoznom,h hosszútávon van-e erre szükségem. Lehet-e ebből normális élet.

Valakinek vesztenie kell, vagy ők látják be,h Szabi meg sem kapta az esélyt a boldogságra tőlük. Vagy megint én leszek áldozat. Vagy Szabi, mert összeroppan a tűzvonalba.

Egyenlőre időt húzok, kell az idő,mert nem tudom elviselni a nyomást ami ott vár rám. (Hiába mondja,h nem szólnak bele, nem is,mert a bele szólás ellen az ember megrántja a vállát és tojik rá. De ez a zsarolás, ez vért követel.) Nem tudom azt mondani szabinak,h ne írja alá, vagy szegüljön szembe. Tudom,h az életét építette erre. De az én életemet nem áldozhatja fel.

És én sem lehetek ennyire nagylelkű. Nem fogom Lajost feláldozni, hogy ők boldogok legyenek. Nem érdemlik meg, nem voltak tisztességesek, egyszer sem kértek rá, hogy megtegyem. Engem nem lehet zsarolni. Nem tudnak semmit elvenni tőlem, vagy adni amiért szívességet tennék nekik. A szememben elvesztek, sem szeretet és már tiszteletet sem érzek irántuk. Egyszerűen elvesztek. Eddig tiszteletből nem szóltam, most már Szabira tekintettel nem. De lehet,h egyszer kinyitom még a számat. És úgy fogok alázni ahogy megtanultam, úrinőként egy csúnya szó nélkül. Hogy ők is tudják, nekik hol a helyük.

A különbség a macskám és köztük: Lajos ha valakit nem szeret, kikerüli, fúj rá, kimutatja a nem tetszését. Rögtön tudja hogy álljon az ember hozzá. Hát ők doromboltak, kedveskedtek.. és itt rontottam el, elhittem,h jót akarnak és megbíztam bennük, mikor elmondtam a gyenge pontom, h ragaszkodok. És ezért gerinctelenek, mert visszaéltek ezzel.

Tudok én is egyet smást, de sosem hoztam fel harcban. Ha az ember szeret a hibáival együtt szeret.

"Én nem vagyok egy okos ember, de azt tudom, hogy mi a szerelem."
Azt hiszem, már nem tehetek túl sokat. Csak várok és szépen lassan felemészt a tehetetlenség.
Lassan el kell kezdenem élni is, mert elmegy mellettem az élet. Sokat remélek ettől a hétvégi pránanaditól. Remélem tanulok olyat amely előre segít az életben,mert most annyira megvagyok rekedve, h az Ön és közveszélyes.

"Istenem, kérlek, változtass madárrá, hogy elrepülhessek innét messze, minél messzebb!"
"A mama mindig azt mondta, hogy ha új életet akarsz kezdeni, hagyd magad mögött a múltat."
- még nem vagyok képes rá...

Bűn macs(ka)!

Tegnap kiszakadt belőlem egy darab. Tudtam, eddig is tudtam,h nem vagyok közkedvelt darabja a családnak. Ilyen családra, én sem vágyok. Kétszínűek, igazán azok. Most tudtam csak meg igazán,h nekem mit mondanak Szabinak mit mondanak. És én vagyok a szemét,mert nem adom oda az utolsó dolgot az életemből.
Én már nem akarok megfelelni senkinek. Vagy így szeret valaki vagy, elmegyek. Hányszor tettem meg? Hányszor adtam fel magam? És minek,h a végén ne keljek?
Eleget szenvedtem.
Hiába mondja, még mindig nem áll ki értem.
Mert ha kiállna megmondaná kerek perec. Ez a szerződés nem rólam és a cégről szól. Ti bele akartok szólni az én életembe. Én meg azért költözök el, azért akarok saját lakást, saját életet,h azzal élhessek akivel akarok és úgy ahogy én akarok.
Gondolom én.
Basszák meg, kurvára beleszartak az életünkbe, de ezt akarták. Gratulálok nekik. Sikerült.
Én nem küzdök már. Feladtam, annyira megtört az utóbbi időszak,h nincs erőm.
Megküzdöttem én már a szabadságomért, küzdök azóta is, azt választottam,h iskola..pesti élet. Ezért küzdöttem, önellátó és magányos lettem.
Most küzdjek azért,h amiért eddig küzdöttem, küzdhessek még másért ahol még csak szívesen se látnak és a pár aki vár, de nem áll ki értem?
Mert azt mondta,h mert Bogi nem azt mondta, meg a kádat meg a mosógépet ő nem is akarta annyira? Ennyi? Itt háború lesz..és ennyi?
Ez még kevés.
Eltűntek a rózsaszín álmok.. tegnap annyira elgyötört voltam, meghalt bennem valami. A hit a szebb jövőért. Én csak normálisan akartam élni, szeretni.
Úgy látszik, nem működik, ő nem áll a sarkára és ahogy az anyja nekem egy jobb partyt kivánt, gondolom a fiának is. Majd ők eldöntik, mi és ki kerülhet be abba a lakásba, vagy óránként hallgathatja,h ez vagy az nem ide vagy oda való.
Meg persze minek vittem még oda a cuccaim, a szabinak van még 2-3hónapig hol élnie.
Nekem is. Nem csak én vágytam arra,h lassan nyolc hónap után végre ne csak hétvégén találkozzunk ha megtehetjük.
De a a másik fél nem mondja ki mire vágyik és nem is tesz érte, minek?
Minek vittem oda a cuccaim, azt mondja jobb lett volna,h ha ő ezt szerda előtt tudja meg.
Mert akkor nem rángat bele. Én lettem volna megint a bűn macs(ka)?
Mert nekik van joguk szerződésben bele szólni a másik magánéletébe?
És az a odi hagyja. Sosem lesz vége, hiába mondja,h nem anyámékkal élsz hanem velem. Ameddig a család adja a fizetésedet..addig de. És ha te hálából alázkodsz meg, az a te dolgod. Más életét nem teheted tönkre.
Felelősséget vállalni, ez az amit meg kell tanulni. Nem attól vagy felnőtt,h nem halsz éhen.
Attól,h felelősséget vállalsz a döntéseidért.
Én megtettem, eljöttem. Felelősségem van, nem ugrálhatok így könnyedén. Olyan mint egy gyerek, gondoskodni kell az élet körülményeiről, az enni valójáról, gondoskodni róla.
Nincs megunt állat. És nem akarom kiadni a kezemből. Megszolgálta az idejét nálunk, megérdemli a jó életet. Ezért nem hagytam vidéken sem. Pedig az anyám döntése volt.
És erről nincs is mit beszélni tovább. Mert itt nem a macskáról van szó...
Felelősséggel tartozik értem,h ha oda vesz magához. És nem lehet megunni..

Mostoha Szülők

Úgy látszik a jóslataim beigazolódni látszanak.
Fáradt vagyok, már nagyon. Nincs kedvem már ehhez. Megszoktam, hogy 14éves korom óta felnőtt ként kezelnek. Ez a hétvége nagyon elkedvetlenített.
Nem túl sok pozitívat éltem meg.
Én a gonosz boszorka.. mert minden úgy van ahogy én akarom.
Nem így érzem.
Nincs már kedvem tenni. Elérték a céljukat, sikerült megutáltatniuk magukat a szemembe.
Pedig nehéz nálam a gyomorgörcsöt elérni, azt hogy ennyire tudjak utálni.
Annyira vissza kellett magamat fognom,h a tiszteletet fent tartsam, hogy ne forduljak ki magamból.
Miért? Miért kell mindig feladnom magamból?
Nem velük fogsz élni! Az lehet, de az árnyékukban sem akarok.

Miért kell egy örökös küzdelemnek lennie az életemnek?
Mikor jön már el a nirvána? Vagy mikor teljesítem végre a feladatomat az életben,h mehessek?
Nem érzem, nem érzem,h bármi stabil és biztonságos lenne az életemben.

És a kedves, a pár, aki saját magát félti. Miért nem jön ösztönből, az amit annyira akar?
Vagy nem is akarja annyira? Akkor meg minek? Önző dolog valaki életét annyira felforgatni,h nem gondol a jövőre, a másikra.
Csak a kényelem, a megszokás.. de az nem az élet.

Nincs már bennem erő a küzdésre, minden reggel megküzdök önmagammal, hogy éljek.
Nincs erőm másokkal is. Külső erők nyomják szét az életemet. Úgy érzem hibát- hibára halmozok. A tetteim elveszni látszanak a levegőben, semmisé és értéktelenné válnak.
Fuldoklok. Felemészt.

Minek legyen jó kedvem?

Hol van az a pozitívum, ami előre hajt? Végeláthatatlan sodródás ez a egész, és nem tehetek semmit.

Nem tudom,h tudnám kifejezni azt a törést, azt a fájdalmat ami bennem van.
Szélmalom harc.. periodikusan bekövetkező. Mit tehetnék? Mitől lehetne jobb?
Miért kell másnak látszanom, mint ami vagyok? Hogy ne legyek arrogáns mikor harcra hívnak?
Hogy legyek kedves mikor tudom,h késsel állnak a hátam mögött és várják a pillanatot,h lecsaphassanak. Aki a hibát keresi, az meg is találja.

Hát tessék: Egy hiba vagyok. Egy egész kerek hiba, kívülről- belülről. Hibát tudok teremteni, létrehozni.

Meddig tart a remény? A boldogabb életért? Felépíteni egy álmot nagyon könnyű, de fent tartani azt.. küzdelem.

Egyedül érzem magam.