Talpraállás

Sokszor tettem már meg, padlóról, újra és újra. Meguntam,h bele taposnak, hogy semminek néznek.

Nem akarom úgy végezni mint anyám, már 50éves kora erőtt egy roncs volt.

Nem akarom azt érzeni, mint Mariann néni,h 50éves elmúlt és az Anyósa csak megszépítette a napjait. Nem akarok olyan emberekkel együtt lenni akik nem tesznek a kapcsolatunkért.

Befejeztem a végeláthatatlan adást.. kifogytam, kiürültem.

Ha 1,5 évvel ezelőtti önmagamat összehasonlítom a mostanival. Lehetetlen.

Igaza van mikor azt mondja mintha két énem lenne. Mert van az aki lassan egy roncs, kivannak az idegeim, a folyamatos küzdelemmel a létért.

És van az aki még mer álmodni, de egyre kevesebbet, lassan már ő is csak veszít a fényéből és neki kezd a vegetálásnak.

Meguntam pozitív lenni.

Balázs érzelmekről beszél, én már csak a realitást akarom látni.

Nincs már veszíteni valóm. Eleszítettem mindent ami én vagyok.

Innen már könnyű újra kezdeni.

Vajon érthetetlenül arogáns vagyok? Miért lettem ilyen? És meddig kell még ilyennek lennem? Mert nem élvezem, nem vagyok így boldog. Tényleg baj lenne velem? Lehet nem vagyok már normális, nem csodálnám.

Utóbbi időben vettem észre milyen jól kezelem már a magányt és a fájdalmat.

Egy film ugrott be P.S I love U..ezt is meg kell tanulni...