Szorongás

Egyre jobban kilátástalannak érzem az életemet néha. Hihetetlen. Újra és újra ugyan az történik. Én irányítom az életemet? Van beleszólásom? Mint valami patkány a süllyedő hajóról, bele menekülök egy útvesztőbe, ahol csak megyek megyek, várom,h kilyukadjak valahova. Évek óta ugyan azért kü
zdök, letelepedni egy helyen lenni, olyan környezetben ahol jól érzem magam. Nem egy hátizsákban élni, nem tudni mit várhatok a holnaptól.
Egyre jobban elszigetelődöm, csalódok a barátaimban. És magányosnak érzem magam.
Őrület, mit kéne másképpen csinálnom? Várok a jelre, tenni akarok de nem tudok.
Már megértettem Anyámat, hogy most ő miért ilyen. Ha ugyan ezt a kilátástalan életet élte.
Bármikor mikor talpra állok, már majdnem kiegyenesedek jön valami. Valami mér

hetetlen veszteség, fájdalom ami visszaránt a földre.
Ki vagyok én? Mit kell még megtanulnom?
Kezdem feladni, feladni azt a reményt,h van esélyem a normális életre.
Düh van bennem, kezelni próbálom, gyógyítani magamat.
Erőt kérek, változást, ha nem változik semmi, brutális változtatásokat fogok tenni.
Ez az egy életem van, nincs több, ezt kell élnem, akkor úgy fogom tenni ahogy nekem kényelmes.
Nem fogom soha többé úgy élni az életemet,h mások a lábukat töröljék belém. Nem fogom feladni a boldogságomat azért,h másnak kényelmes legyen.

Nem vagy itt jó helyen, nem vagy való nekem...