Tanmese

A halász hazatér fatörzsbõl vájt csónakján és találkozik egy külföldi piackutató szakemberrel, aki ebben a fejlõdõ országban dolgozik. A piackutató megkérdezi a halásztól, hogy miért jött haza olyan korán. A halász azt feleli, hogy tovább is maradhatott volna, de elég halat fogott ahhoz, hogy gondoskodjon a családjáról.

- Mivel tölti az idejét? - kérdezi a szakember.

- Hát, például halászgatok. Játszom a gyerekeimmel. Amikor nagy a forróság, lepihenünk. Este együtt vacsorázunk. Összejövünk a barátainkkal és zenélünk egy kicsit - feleli a halász.

A piackutató itt közbevág: - Nézze, nekem egyetemi diplomám van, és tanultam ezekrõl a dolgokról. Segíteni akarok magának. Hosszabb ideig kellene halásznia. Akkor több pénzt keresne, és hamarosan egy nagyobb csónakot tudna vásárolni ennél a kis kivájt fatörzsnél. Nagyobb csónakkal még több pénzt tudna keresni, és nem kellene hozzá sok idõ, máris szert tudna tenni egy több csónakból álló vonóhálós flottára.

- És azután? - kérdezi a halász.

- Azután ahelyett, hogy viszonteladón keresztül árulná a halait, közvetlenül a gyárnak tudná eladni, amit fogott, vagy beindíthatna egy saját halfeldolgozó üzemet. Akkor el tudna menni ebbõl a porfészekbõl Cotonouba, Párizsba vagy New Yorkba, és onnan iranyíthatná a vállalkozást. Még azt is fontolóra vehetné, hogy bevezesse a tõzsdére az üzletet, és akkor mar milliókat kereshetne.

- Mennyi idõ alatt tudnám ezt elérni? - érdeklõdik a halász.

- Úgy 15-20 év alatt - válaszolja a piackutató. - És azután? - folytatja a kérdezõsködést a halász. - Ekkor kezd érdekessé válni az élet - magyarázza a szakember. - Nyugdíjba vonulhatna. Otthagyhatna a városi rohanó életformát, és egy távolesõ faluba költözhetne.

- És azután mi lenne? - kérdezi a halász.

- Akkor volna ideje halászgatni, játszani a gyermekeivel, a nagy forróság idején lepihenni, együtt vacsorázni a családjával és összejönni a barátaival zenélgetni kicsit.

Az otthontalanság

Az otthontalanság otthona, a szíved mélyén egy kis szoba, ahol a bánat súlytalan..

Ez a szám ötlött a fejembe a fejfájásom mellé.
Fáradt vagyok. Már nincs ezen mit magyarázni.
Már nem keresem a kiutat, a változást csak túl élem, a hetet a havat.
Túl fogom élni.

Plüss

Annyi minden fortyog bennem. Mikor lesz újra jó? Nem vagyok folyton elégedetlenkedő, de szerintem ez már túl tesz néha a rossz határán. Néha megállok és könnyezve nézek fel,h mi jöhet még? És a poén,h jön,h van még baj ami nem mehetett csak úgy el mellettem.
Néha mint egy marionett figura, olyannak érzem magam. Mintha már nem én irányítanék. Csak sodródok. És az a baj ezek a hullámok,most nem kényeztetően ringatnak, ahogy csak fekszem a víz tetején. Hanem árral szemben úszok, és szikláknak csapkod a víz.
Hiányzol Hugikám. Mintha egy évtizede,h nem lennél. Néha nézem a profilod, a neved az msn listámban, a képed a telefonomban. És semmi, feleslegesen írnék hisz nem válaszolsz.
Pedig viccesen az utolsó erőmet egy rossz poénba fecsérelve elmondanám,h hidd el ami most van annál rosszabb már nem lehet :D
Sokat gondolkozom, megállíthatatlanul pörög az agyam. Néha végig tudnám aludni a heteket, néha egész éjjel böngészek. De látványosan nem csinálok semmit. Nincs kedvem beszélgetni.
Mit mondjak? Nincs kedvem.. ezt mondanám.
Nézem az embereket. Egyre több van akihez nincs kedvem, hadakozni, csak rabolják az energiám. És nem töltődök. Zavar az emberek primitívsége, tudatlansága, szívtelensége.
És közben félek,h én is el személytelenedem.
Nincs kedvem reggel a ruhák közt kotorni,h elő vegyem a szépet amit szeretek, nincs kedvem festeni, fülbevalózni, már a hajammal szenvedni..
Csak onnan tudom,h nem vesztem el teljesen,mert volt jó idő mostanában, éreztem a nap simogató melegét.
Akarok úszni, bicajozni, görkorizni, fűben fetrengeni.
És hiányzik a Plüss is. Néha egészen sikerül már elfelejtenem. De hiányzik, szúró fájdalomként jut eszembe,h nem tehetem meg amit szeretnék. Izgul értem.. de nem tudom,h mondjam meg. Ne tudom megmondani neki. Senkinek, bevagyok zárva ide.